1849. augusztus 31-én Jellasics parancsára a horvátok elfoglalták a várost. Fiume helyzete sokáig tisztázhatatlannak tűnt. 1849-1868 között a város újabb átmeneti időre elszakadt Magyarországtól.

            A schmerlingi osztrák politika elcsendesülése után az 1867-ben megkötött osztrák-magyar kiegyezés, majd az 1868-as magyar-horvát tárgyalások rendezték és stabilizálták a tengerparti területek jogi helyzetét is. Már a provizórium után az 1865-ben összehívott magyar országgyűlésen felvetődött Fiume és Magyarország kapcsolatának rendezése.

          Az Ausztriával megkötött, és az 1867:XVI. törvénycikkbe foglalt vám- és kereskedelmi szerződés VI. cikke szabályozta a leglényegesebb tengerészeti ügyeket, közöttük a közös lobogó ügyét is.

          Az 1868. évi „Magyarország, s Horvát-, Szlavon és Dalmátországok közt fenforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezmény beczikkelyezéséről” szóló törvénycikk leszögezte, hogy Magyarország és társországainak közös ügye a törvényhozás, a hadkötelezettség, az udvartartás és számos egyéb mellett a kereskedelmi szerződések, a tengerészeti jog, a kikötők és a hajózás is.

    A törvény 66. §-a asz alábbiak szerint rendezte és írta körül Fiume helyzetét:

„...Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok területéhez tartozóknak ismertetnek el: 1. Mindazon terület, mely jelenleg Buccari városával és kerületével együtt Fiume vármegyéhez tartozik, Fiume város és kerülete kivételével, a mely város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képez, s a melynek, mint ilyennek, külön autonomiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, Magyarország országgyülése s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülése és Fiume városa közt, küldöttségi tárgyalások utján, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.”