Magyar tengerparti kapcsolatok

Magyarország és Horvátország történelme az évszázadok során szorosan összeforrott. A Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) politikájának köszönhetően 1102-ben létrejött magyar-horvát perszonálunió hosszú időre meghatározta ennek a térségnek a működését. (Szent László nővére, Zvonimir horvát király felesége volt, aki Zvonimir halála után hívta be a magyarokat. A magyar hadak 1099-ben kivonultak, de 1102-ben a horvát nemesek Kálmánt választották királlyá.) Az alábbiakban az Adriai-tengerrel való magyar kapcsolatokat tekintjük át röviden.

            II. András (1205-1235) 1217-1218-ban keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. Ez volt az 5. keresztes hadjárat. Ebben is számos európai, főleg német egyházi és világi vezető vett részt, az egyetlen koronás fő András volt. A magyar király Velencétől is bérelt hajókat, s a rövid idő alatt rendelkezésére álló tengeri flotta Spalato (a mai Split) kikötőjében állt fel. A kereszteseket keletre szállító hajók útja nyugodt volt, a krónikák szerint nem kerültek nagyobb viharba. András a Szentföldön meglátogatott számos város, szigetet, keresztény emlékhelyet, ereklyéket gyűjtött. A hadjárat során megostromolták Tabor erődjét, és a Nílus torkolatánál fekvő Damiettát, ahol nagyobb vereséget szenvedtek. András már 1218. elején hazatért Magyarországra.

            A Spalatóból 1217-ben elindult keresztes flotta mellett a következő jelentősebb magyar vonatkozású tengerparti esemény IV. Béla (1235-1270) mongolok elől való menekülése volt. András utóda ugyanis az országot végigpusztító tatárok elől a tengerpartra menekült, ahol a Spalatótól nem is olyan messze fekvő Trau erőssége fogadta be a királyt.

            A tengerparti érdekek komolyabb megvédésére Nagy Lajos (1342-1282) idején kényszerült a magyar uralkodó. Velence ereje ugyanis egyre nagyobb lett, és az adriai, dalmáciai kikötők veszélyeztették a doge gazdasági elképzeléseit. A mai Horvátország területén fekvő tengerparti városok pedig inkább Magyarországhoz húztak, hiszen így jobban megőrizhették autonómiájukat. Az 1358-as zárai béke ugyan biztosította, hogy Dalmácia a Quarnero-öböltől Durazzóig Magyarország része, a velencei hajóhad többször is megpróbálta a szóban forgó városokat, kikötőket befolyása alá vonni. 1379. áprilisában a dalmát-genovai flotta győzelmet aratott egy velencei hajóhadon, és az 1381. évi torinói béke is megerősítette Magyarország érdekeit, a következő évtizedekben mégis radikális változás állt be.

            Zsigmond (1387-1437) uralkodása alatt a magyar trónra törekvő nápolyi László elfoglalt számos tengerparti területet, majd belátva, hogy a magyar koronát nem szerezheti meg, hódításait eladta Velencének. Zsigmond idején a magyar tengerparti kapcsolatok gyors romlásnak indultak.

            A török időkben a tengerparti területek sokszor csak önerejükből próbáltak védekezni az oszmán hódítókkal szemben. A magyar állam pedig a mohácsi csatavesztést követő ismert események miatt hosszú időkig nem tudott beleszólni az adriai parti eseményekbe. Azt tudjuk, hogy Zrínyinek voltak tervei a Buccari-i (Bakar) kikötővel kapcsolatosan, de ezekből tulajdonképpen semmi sem lett. A magyar történelemben jól ismert Zrínyi és Frangepán családoknak a tengerparton is voltak birtokaik. Az 1701-ben kitört Rákóczi vezette szabadságharc egy időszakában az az elképzelés is felmerült, hogy az Adria felől francia csapatok szállnak partra az osztrák hadak meggyengítésére. Végül a XVIII. század már hozott némi változást.

            III. Károly (1711-1740) idején a bécsi politika már intenzívebben kezdett érdeklődni a tengerparti események iránt, és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alatt már megszülettek a magyar szempontból nézve is lényegesebb döntések. Az uralkodónő 1779. április 23-án Fiumét tulajdonképpen Magyarország részévé tette. Az 1807. évi IV. törvénycikkel a várost az országhoz tartozónak nyilvánították.

Miközben az osztrák Trieszt kikötője a század harmincas éveitől egyre intenzívebb fejlődésnek indult és bekapcsolódott a nemzetközi gőzhajózási forgalomba, a fiumei kikötő még csupán vitorlások fogadására volt alkalmas. Kossuth Lajos 1846-ban az Iparegylet lapjában a Hetilapban leírta a később szállóigévé vált mondatot: „Tengerre magyar!”. Ez valójában tengerhez magyart jelentett, s Kossuth a Fiume felé történő vasúti fejlesztések mellett ágált. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején azonban megtörtént az első újkori kísérlet a magyar haditengerészet felállításra is.

Jellasics parancsára 1848. augusztus 30-án a horvátok elfoglalták Fiumét. A jogi értelemben magyar tengerpartnak nevezett terület vámjövedelmeinek beszedésére, a katonai biztosítás miatt és nem utolsó sorban bízva a dalmáciai flotta esetleges segítségében Kossuth egy magyar hadihajó felfegyverzéséről döntött. Egy terv szerint két francia hajót vettek volna, melyekhez a pénzt egy Braniczky nevű lengyel nemes adta volna, aki bízott abban, hogy a kikötőn keresztül Lengyelország számára is tud fegyvereket csempészni. Végül egy másik elképzelés valósult meg − legalábbis részlegesen. Az Erdődy Lajos fiumei kormányzó vezetésével létrejött bizottság megvásárolt egy Implacabile nevű kétárbocos hajót, ún. brigget. A tervek szerint a hajót Londonban kellett volna felfegyverezni. A hajó még 1848. decemberében kikötött Londonban, azonban felfegyverzésére mégsem került sor, a hajó az osztrákok kezébe került.

A világosi fegyverletételt követően Fiume helyzetét nem tisztázták. A passzív rezisztencia és a schmerlingi osztrák politika hosszú évei után már az 1865-ben összehívott magyar országgyűlésen felvetődött Fiume és Magyarország kapcsolatának rendezése.

Az 1867-ben megkötött osztrák-magyar kiegyezés, majd az 1868-as magyar-horvát tárgyalások rendezték és stabilizálták a tengerparti területek jogi helyzetét is, rendelkeztek a tengerészeti ügyek, a közös lobogó, a tengerészeti jog kérdésében is. Fiume, ún. „corpus separatum”-ként, különálló testként került újra Magyarországhoz (1868:XXX.tc. 66.§).

Azonban a horvát-szlavón tartománygyűlés Fiume Horvátországhoz való csatlakozását kérte feliratban az uralkodótól. A tárgyalások nem sok sikerre vezettek. Végül 1870. március 15-én az országgyűlés döntést hozott arról, hogy a függőben maradt kérdések megoldásáig Fiumében provizóriumot kell létrehozni. A magyar minisztertanács július végén tárgyalta a provizórium ügyét, és ifjabb gróf Zichy József országos képviselőt jelölte a fiumei kormányzói posztra. Július 28-án a királyi leirat elrendelte a fiumei provizóriumot, és Fiume vármegye horvát-szlavón igazgatás alá helyezését. A fiumei magyar kormányzó Zichy József gróf lett.

Még 1870-ben megkezdte működését a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság, és rövidesen megindult a kikötő modernizálása. Az eddig szinte kizárólag vitorlásforgalmat lebonyolító kicsiny kikötőt képessé tették nagy számú, modern gőzhajó fogadására is. A kikötő fejlesztési munkálatait az egyébként református Hajnal Antal mérnök koordinálta. 1873-ban létrejött a Budapest-Fiume vasúti összeköttetés. Fiume megindult a gyors fejlődés útján. Itt működött az egész Monarchia egyetlen Haditengerészeti Akadémiája, s mellette a kereskedelmi tengerésztisztképző akadémia, az ún. Nautica is Európa-szerte elismertséget vívott ki magának. A kormányzói palotát Hauszmann Alajos tervezte (a palota melletti tér ma is az ő nevét viseli), s rövid idő alatt színházak, szállodás nőttek ki a földből. 1881-től a kezdetben brit-osztrák-magyar vegyes tulajdonú Adria Co. átalakult Adria Magyar Tengeri Hajózási Részvénytársasággá. Az Adria Rt. rövidesen a legnagyobb nyugat-európai és dél-amerikai kikötőkbe is elindította hajóit. A legnagyobb magyar tengerhajózási társaságnak Budapesten is volt palotája. Fiumében számos tengerhajózási cég jött létre, s a világháború előestéjén 1913-ban már Ausztráliába is indultak hajók a fiumei kikötőből.

A Monarchia éveiben a magyar tengerhajózás virágkorát élte, az első világháború kitörésekor 13 bejegyzett hajóstársaság létezett, több mint 120 hajót közlekedtetve. A háború kitörésekor a harcok a tengeren is folytak. Az Adria is hadszíntérré változott, s a Monarchia hadihajóinak meg kellett védenie az ország mintegy 2113 km hosszú tengerpartját, melyhez még a szigetek 4023 km hosszú partvonala is hozzászámítódott. Az osztrák-magyar haditengerészet két legnagyobb eredménye minden bizonnyal Anton Haus tengernagy Olaszország elleni támadása volt 1915. május 23-án az olasz hadbalépést követően, a másik Horthy Miklósnak az otrantói zár áttörésére vezetett 1917. május 14-i akciója volt.

A vesztes háborút követően a Trianonban aláírt békében le kellett mondani Fiuméről és a tengerhajózásról is. A hajók zöme Olaszország, a létrejövő délszláv államalakulat, Nagy-Britannia vagy Franciaország kikötőibe kényszerült, de Görögországhoz, Romániához és Portugáliához is kerültek egykor osztrák-magyar lobogó alatt közlekedő hadi- vagy kereskedelmi hajók.