Az Osztrák-Magyar Monarchia Távol-Keleti érdekeltségei

Készítették: Nyeste Júlia és Zsigmond Zsuzsanna

Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Kar

Japán szak

IV. évfolyam

A Monarchia Kínában szerzett pozíciói az 1869-es pekingi szerződéstől 1900-ig.

       A Kínában uralkodó mandzsu Csing-dinasztia (1644-1911) külpolitikájának egyetlen koncepciója a merev elzárkózás volt. A mandzsuk, mint a hatalmat Kína felett erőszakosan fenntartó kisebbség, rendkívül bizalmatlan volt a leigázott hanokkal, azaz az őslakos kínaiakkal szemben.

Miután a dinasztia hatalmát délen is sikeresen megszilárdította, a tengeri határok szoros lezárásával igyekezett minden külső hatástól elzárni a dél-kínaiakat. Amikor pedig a külföldiek közül a portugálok, a hollandok és a spanyolok a 18. században, majd a franciák és az angolok 19. század első felében egyre gyakrabban kezdtek a kínai dél-tengeri kapu, Kanton környékén megjelenni, a külföldiekkel való minden közvetlen érintkezéstől eltiltották a népet, s külön hivatalt állítottak fel a külföldi kereskedőkkel való érintkezés bonyolítására.

Ezt a rendkívül káros politikát egészen addig tudták folytatni, amíg az idegen hatalmak, mindenekelőtt Anglia, egyre erőteljesebben igyekeztek a kínai piacokra behatolni. A mandzsuk elzárkózása Kína elmaradását eredményezte.

A Kína ellenes fegyveres agresszió kezdetétől, vagyis az 1839-42-es első ópiumháborútól a merev elzárkózás továbbra is gátolta Kína gazdasági, társadalmi előrehaladását. Az első ópiumháború alatt, kínai császár tejhatalmú megbízottja, Li Cö Hszü, az angolokkal szemben rugalmas politikát folytatott. Az elzárkózást kizárólag a hatalmak támadó részével szemben érvényesítette, azok a kereskedők, akik ópiummal nem foglalkoztak, továbbra is szállíthatták áruikat Kantonba. Az udvar konzervatív rétege azonban képtelen volt ezt a rugalmasabb politikát megérteni és behódolással vádolta Lin Cö Hszüt. Ez a passzív, öncélú elzárkózás csak káros lehetett, mert a külvilág így továbbra is az ismeretlenség teljes homályában maradt, s az ellenség erőinek ismerete nélkül szó sem lehetett hatékony ellenállásról. Az öncélú elzárkózás a gazdasági, társadalmi haladást is akadályozta, s végül bukást, vereséget eredményezett.

1839-42. évi első ópiumháborút követően a gyarmatosító hatalmak egyenlőtlen szerződések megkötésével elérték, hogy Kína megnyissa mintegy 100 kikötővárosát az idegen (európai, japán) államok előtt. Mivel az egész országot nem voltak képesek teljes mértékben birtokba venni a behatolók, s nem lett egyetlen hatalom saját kizárólagos gyarmata sem, ezért az egymással rivalizáló gyarmatosítók érdekszférák elismerését kényszeríttették ki Kínától. Az ópiumháborúban elszenvedett vereségek hatására a Csing-udvar reformok bevezetésével akart javítani helyzetén: katonai és haditechnikai eredmények megismerésével erősítették államukat, s a szerződések aláírásával szakított az elzárkózási politikájával.

          A tajping felkelés idején (1850-1864) bebizonyosodott, hogy a mandzsu hadsereg képtelen önmagában a hatalmas erejű parasztmozgalommal megbirkózni, s a felkelés leverésében a külföldiek segítségét is igénybe vették.

A kínai politika és ideológia az egész régi Kínát konzerválta, a népi felkelések leveréséhez nyújtott idegen segítség árán az imperializmusnak behódolt, s az országot kiszolgáltatta annak. Az eredmény Kína félgyarmattá válása lett. Az elzárkózás felszámolása tehát nem Kína megerősödését, hanem teljes kiszolgáltatását eredményezte. Az elzárkózás diplomáciai falát a Kína elleni agresszív katonai akcióval kierőszakolt szerződések fokról fokra így törték át.

Az 1842-es nankingi kínai – angol szerződés kimondta, hogy Anglia konzuli hivatalokat létesíthet az idegenek előtt megnyitott öt tengerparti kikötővárosban.

Az 1858-as tiencsini szerződésben Anglia és Franciaország már a kölcsönös diplomáciai képviseltetés elvét szögezte le. A két ország belátta, számukra előnyös, ha Kína is küld hozzájuk követeket. A tiencsini szerződés után ugyan már Kínának is jogában állt a szerződő államokba diplomáciai képviseletet küldeni, ám a mandzsu udvar nem élt ezzel a lehetőséggel, s az egészet haszontalan és elvetendő dolognak tartotta.

Az 1860-as évektől kezdve a hatalmak már követelték, hogy Kína is küldjön hozzájuk követeket abból a meggondolásból, hogy ez is segít majd a merev elzárkózás politikájának feloldásában, s ezáltal Kína könnyebben vonható be a világkapitalizmus piacrendszerébe. A mandzsu kormány évekig halogatta a hatalmak e követelésének teljesítését, míg végül 1868-ban rászánta magát, hogy diplomáciai missziót indít Amerikába és Európába. E Kínát képviselő, udvariassági látogatásra induló missziónak azonban egyetlen kínai tagja sem volt. Vezetésére a kínai hivatal az USA-ból hazatérő pekingi követét kérte fel, tagjai pedig az angol követség tolmácsa és egy francia kísérő voltak. A misszió bejárta az Egyesült Államokat, Angliát, Francia- és Németországot, s végül azzal ért véget, hogy vezetője az út utolsó állomásán, Oroszországban elhalálozott. A mandzsuk csak a század vége felé törődtek bele a nemzetközi diplomáciai szokások gyakorlásába.

Ilyen előzmények után kötött szerződést 1869-ben a Monarchia Kínával. Hogy az ebben foglaltak szerinti kölcsönösség elvének hangoztatása mennyire formális volt, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy Kína a Monarchiával megkötött szerződés után 33 évvel, 1902-ben küldte el első diplomáciai képviselőjét Bécsbe.

A Monarchia már inkább élt a szerződés biztosította lehetőségekkel. A kelet-ázsiai expedíció közvetlen diplomáciai eredménye az lett, hogy a külügyi kormányzat után nyomban főkonzulátust létesített Sanghajban, majd konzulátust állított fel Jokohamában és Bangkokban is. A sanghaji főkonzulátus volt az egyetlen Kínában működő osztrák-magyar konzuli hivatal. Diplomáciai tevékenysége abban merült ki, hogy igyekezett más hatalmak (elsősorban Anglia), vagy tekintélyes cégek, angol, francia, német kereskedőházak jóindulatát, majd támogatását megnyerni, illetőleg őket bizonyos „szívességek” tételére felkérni.

A Monarchia külpolitikája a 70-es években kezdett határozottabb német orientációt venni, amelynek eredményeként 1879-ben létrejött Németország és Ausztria–Magyaroszág szövetsége. Egyes esetekben német diplomaták jártak el a kínai hatóságoknál a Monarchia képviseletében. Például amikor Széchenyi Béla tibeti útjával kapcsolatban nehézségek merültek fel, már nem az angol, hanem a német követ tett lépéseket Széchenyi tervének keresztülvitele érdekében. A Monarchia pekingi követségének felállítására elég későn került sor.

Az 1869-es szerződések megkötése után három kelet-ázsiai ország, Japán, Sziám és Kína közül még az utóbbit tartotta a Monarchia a legfontosabbnak, két évtizeddel később viszont, Kínát megelőzve, már Japánban létesült hamarabb önálló követség, és más tekintetben is Kínával szemben Japánt helyezte a Monarchia a külpolitikájának előterébe, ami természetesen könnyen érthető az 1895-ös japán-kínai háború kimeneteléből.

A Monarchián belül Magyarország Kínával lebonyolított áruforgalma olyannyira elenyésző volt ebben az időszakban, hogy a rendszeresen megjelenő hivatalos statisztikák egészen 1893-ig nem is tartották érdemesnek erről említést tenni. A kínai és kelet-ázsiai piacok nem váltották be az osztrák kereskedő cégek reményeit, s kezdték felismerni, hogy a kelet-ázsiai piacokon nem képesek jelentős pozíciót elfoglalni.

         A kelet-ázsiai, kínai kereskedelem fejlődésének másik akadálya a szállítás megoldatlansága volt, mivel ez időben sem az osztrák, sem a magyar hajózási társaságok nem indítottak közvetlen járatokat Kelet-Ázsiába. A magyar hajózási társaságok ekkor még nem is rendelkeztek megfelelő hajókkal, ezért az árukat többnyire idegen hajókon kellett odaszállítani, ami viszont nem volt kifizetődő. Kivételes alkalomnak számított, amikor a haditengerészet, természetesen a szállítási díj bevasalása ellenében, a kereskedelmi szempontokat is figyelembe vette.  Így pl. 1871-ben a „Fasana” korvett§ Kelet-Ázsiába hajózott, és többek között Hongkongba szállította az osztrák kereskedők árumintáit. A hajón a magyar kereskedők szállítmányának is helyet biztosítottak, ám az egész ország kereskedő világában dobra vert lehetőséggel mindössze 5 magyar kereskedő élt, akik kárpáti növényteát, összerakható kerti vasbútorokat, pezsgőt, likőrt, kötelet küldtek. Emiatt nem tudtunk jelentősebb piaci pozíciót szerezni Kínában. Mindössze a selyemtermelés szempontjából volt némi haszna a kelet-ázsiai expedíciónak: Kínából ugyanis új selyemhernyófajtát hoztak be. 

1867-ben, a kiegyezés évében, amikor Magyarország újra jogot kapott a hadserege és haditengerészete fölött, összesen 59 gépi meghajtású hajónk volt. A világ hatalmasságai már korábban áttértek a gőzzel hajtott hadihajók építésre, így a vitorlásokat főleg expedíciós utakra használták.

Az egyik legjelentősebb expedíciós út az Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedíció volt, amely kereskedelmi kapcsolatok kiépítése céljából indult el Dél-Kelet-Ázsia térségeibe. Japán, Kína, Sziám és Indokina jelentősége a Szuezi-csatorna építésével felértékelődött az útvonalak Gibraltáron át, Afrika megkerülésével értek célba Hongkong, Makaó, Kanton, Sanghaj környékére, Kínába, Japánba. A gazdasági célú vállalkozásoknak voltak természettudományi feladatai is.

Az ilyen jellegű utakra tervezett cirkálókat többnyire Triesztben, az angliai Newcastle-ban és a Thornycroft hajógyárban, továbbá a németországi Elbingben gyártották. A tervezett missziócirkálók közül először a Kaiser Franz Joseph I. és testvére, Kaiserin Elisabeth készült el 1891/92-ben. Ezt követte a maga idejében nagyon korszerű páncélos cirkáló a Kaiserin und Königin Maria Theresia megépítése. A missziócirkáló elnevezés nem missziós feladatok teljesítésére utalt, hanem ezen hajók feladata az új kereskedelmi kapcsolatok kiépítése során a tengeren túl tartózkodó magyar és osztrák állampolgárok védelmének ellátása volt.

A tudományos és diplomáciai utak közül a Zrínyi korvett látogatása révén, a Monarchia és Korea közötti hivatalos érintkezés volt az első út 1890 szeptemberében. Ez a látogatás készítette elő a Monarchia és Korea 1892. június 23-án Tokióban diplomáciai úton megkötött első kereskedelmi, hajózási és barátsági szerződését.

Ezután Ferenc Ferdinánd tett körutazást Kelet-Ázsiában és Ausztráliában a Kaiserin Elizabeth hadihajón (1890-91), s közben útba ejtette Kínát, Japánt és Koreát is. A látogatás a Monarchia diplomáciai és világkereskedelmi tekintélyét volt hivatott emelni.

A 90-es évek elejétől bizonyos fejlődés figyelhető meg a Monarchia kelet-ázsiai kereskedelmi és egyéb kapcsolataiban: az osztrák Lloyd hajózási társaság ekkor már rendszeres hajójáratokat indított Bombayba, Kalkuttába, Indo-Kínába, Sziámba, Hongkongba, Sanghajba és Jokohamába. Az út Trieszttől Sanghajig 45 napig tartott, amihez még 8-14 napos késést is hozzászámoltak, ezenkívül 1898-ban minden második hajó Kobén vagy Jokohamán keresztül jutott el Sanghajba.

Az áruforgalom Kínával még a század végén is harmadrangú szerepet játszott a Monarchia külkereskedelmében, mely jóval kisebb volt, mint például Indiával, Japánnal vagy akár Sziámmal lebonyolított üzletei.

A Japánból behozott áruk között első helyen volt a selyemhulladék, évi 400 000 – 1 000 000 Ft értékben, ezen kívül a hántolatlan rizs, melyből évenként több hajórakomány érkezett a fiumei hántolóüzem részére. Ezen kívül még a vörösréz volt fontos árucikk. Az exportban egyedül a horgany tett ki jelentősebb mennyiséget. Japánba 1896-ban szállított először cukrot a Monarchia - 12 000 Ft értékben. A Budapesti Hírlap adatai szerint említést érdemel még a Kínába irányuló magnezit, rövidáru és lisztexportunk. Importunk abszolút többségét a fahéj és a tea teszi ki. Az áruforgalmat nagyobb részben Fiume, kisebb részben Trieszt bonyolította le Hongkong és Sanghaj kikötőkkel, amelyekkel Fiume az osztrák Lloyd társaság útján rendszeres hajó-összeköttetésben volt. Érdekes, hogy például 1899-ben 3 472 730 korona értékű árut (főként cukrot és torpedót) vittek ki Japánba. Japán torpedószükségletének elég tekintélyes részét a Monarchiából, a fiumei torpedógyárban szerezte be.

A hetvenes évek közepén egy fiumei (tehát magyar állampolgárságú) császári-királyi tengerésztiszt, Luppis János Balázs fregattkapitány találta fel a márványos zsibbasztó rájáról, azaz torpedo marmarota-ról elnevezett fegyvert, a torpedót, s ezzel Ausztria-Magyarország minden más tengeri hatalmat megelőzve elkezdte építeni az új fegyvert hasznosító torpedócirkálókat. A torpedó lehetővé tette, hogy a gyengébb flották is szembeszállhassanak erősebb ellenfelükkel.

1893 előtt az áruforgalom Kínával viszont annyira csekély volt, hogy említést sem érdemelt. Japánnal, de főleg Indiával már jóval nagyobb volt Magyarország áruforgalma. Az 1890-es évek végén a magyarok konzervvajat kezdtek Kínába szállítani és ezt a cikket nagyon keresték. Sikerrel exportáltunk ezen kívül még vasat, üveget, lábbelit, bort, ruhát, bőrt és a pilseni sör is kezdte meghódítani a piacot.

A Monarchia távol-keleti kereskedelmének fejlődését gátló tényező az volt, hogy az osztrák-magyar iparcikkek exportja Kelet-Ázsiába majdnem teljes egészében Hamburgon vagy Londonon keresztül történt, s így jelentős közvetítő kereskedelmi haszon a német vagy angol bankok pénztáraiba folyt. Ausztria-Magyarország összes exportját természetesen nem Hamburgon vagy Londonon keresztül kellett volna lebonyolítani, hanem Trieszten vagy Fiumén át.

 folyt. köv.